Lovas etikett, lovas divat korokon és országokon át – Második rész
Korokon és kontinenseken át a ló az ember társa, fegyvere, szállítóeszköze, barátja volt. Manapság inkább szabadidős tevékenységként lovagol, esetleg versenyzik a modern ember, de a mai etikett és az öltözködés a régi idők hagyományaiból táplálkozik.
Az ősmagyarság lovas társadalma után évszázadokkal, Mátyás király huszárjai folytatták ennek a keleti eredetű lovas harcmodornak a hagyományait. Nemes ifjak és urak vezényelték a kisebb-nagyobb csapatokat (hadnagyságot, sereget) és fürge, apró, de rendkívül kitartó és edzett lovakon harcoltak. Öltözetük jól cserzett bőrökből készült. Rövid szárú csizmát viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel, fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy pedig vastag nemezből vagy báránybőrökből készített süveggel, felső testüket sodronyinggel vagy a vállra vetett bárány és farkasbőrből készített felsőruhával (kacagány) védték. Az oszmán hódítókkal szemben folyó két évszázados élet-halál harcban vált ízig-vérig magyarrá ez a katonatípus, amit hasonló sorsú más népek is átvettek a korszakban: a lengyeleknél „pacholek”-nek, az oroszoknál „guszári”-nak hívták. De a magyar huszár volt az, amely szerteágazó értékei révén alkalmassá vált a nyugat-európai nagy, állandó hadseregekbe való betagozódásra is, így a nagy szabadságharcaink bukása után az országból elmenekültek újították meg a nyugati lovas harcászatot is. Hatásuk olyan markáns volt, hogy világszerte elterjedt sajátosan magyaros öltözetük is: a dolmány, a mente, a csákó, vagy a tarsoly, ami nélkül még a hűvös Svédországban, vagy a halvérű angoloknál sem huszár a huszár.
Az időutazás a lovas etikett világában folytatódik a következő részben!
A hír megosztása