A magyar huszárság erényei között évszázadokon át kimagasló szerepet töltöttek be olyan általános és örök emberi értékek, mint a hűség, bajtársiasság, segítőkészség, felelősségtudat és önfeláldozás. Mindezek különösen az 1848-49-es szabadságharcban mutatkoztak meg, s a Székely-huszárok helytállásában, különösen pedig parancsnokuk, Kiss Sándor huszár ezredes tevékenységében a legtisztább módon nyílvánultak meg. Nem hiába illették a hősi harcokra visszaemlékezők a vitéz ezredest a „Tömösi-szoros Leonidasa” megtisztelő jelzővel.
Bár birodalmi katonaiskolában képezték ki, s az uralkodó szolgálatának mindenek felettiségét sulykolták a törekvő tisztbe, huszáraival együtt pontosan tudták a magyar katona kötelességét, amikor választára kényszerültek a haza és az uralkodó között. A Székely-huszárezred miután határőrvidéki alakulat volt, nem állt teljes létszámban fegyverben. Ám amikor a délvidéki szerb felkelés, és a Török Birodalomból beözönlő szerviánus martolóccsapatok ellen a bácskai magyar és német települések megvédésére segítséget kért a székely határőröktől gróf Batthyány Lajos miniszterelnök, egy osztályuk (majd 250 huszár) lóra ült. Három hónapon keresztül védték előbb Futak többségében német, majd Feketehegy és környékének magyar lakosságát. Pedig szeptember végétől már Erdélyben is megtörtént a baj, s néhány hét múlva a forradalom ellen forduló császári haderő és a román felkelés a Székelyföldet elzárta az anyaországtól. Bár a huszárok szívét a szűkebb pátriáért, a családjukért érzett aggodalom hazahúzta, még hetekig a szűkebb Magyarországon szolgálták a közös ügyet. Ekkor már Kiss Sándor volt őrnagyként a parancsnokuk, aki decembertől ütközetről ütközetre vezette a székely huszárosztályt a legendás Bem apó erdélyi hadjáratában. Kiss Sándor Bem egyik legmegbízhatóbb alvezérének bizonyult a harcban és a szervezésben, kiképzésben egyaránt. A Székelyföldre visszatérve ő irányította a huszárezred teljes mozgósítását, újoncokkal feltöltését, kiképzését. Felelősségteljes tanítója lett újonc huszárainak, s példaképe veterán, harcedzett katonáinak. Ezredesként az egyik legveszélyesebb parancsnokságot kapta meg, a brassói hadosztály vezényletét. Itt tört be az 1849.június 19-20-án lezajlott két napos véres csatában az Erdély lerohanására küldött orosz V. hadtest. Az iszonyatos túlerővel özönlő orosz csapatok előtt csak nagy véráldozattal leküzdhető akadályként szállt szembe a csekély létszámú, zömében újoncokból álló hadosztály. Itt már a példaadáson túl a parancsnok önfeláldozására is szükség volt. Az újoncok parancsnokuk – főleg, ha az tanítómesterük is – elvesztésével kitartásukat, bátorságukat is vesztik, pontosan tudta ezt Kiss Sándor. Ezért a sokadik orosz roham visszaverése során a lováról sebesülten lezuhanó huszártiszt soha nem látott dolgot tett az utolsó védőállásban. Mivel lóra már nem tudott ülni, katonáival emeltette fejük fölé magát a sánc tetején, hogy minden katonája lássa, a vezér még él, és kivont karddal vezényelte a védelmet – amíg mindent el nem söpört az oroszok végső rohama.
A halhatatlan tett legendává nőtt, amely szerint a vérveszteségtől elgyengült Kiss Sándor ezredes székre kötöztette magát, hogy el ne zuhanjon, s a sánc tetejére helyeztetve magát vezényelte az ütközetet, miközben hűséges honvédei testükkel fedezték a lövésektől. A jelenet festő vásznára való, meg is született később erről egy csatakép, a katonáiért érzett felelősség és a hazáért való önfeláldozás szívbemarkoló apoteózisaként.
A súlyos sebesültként fogságba esett Kiss Sándort az oroszok megbecsült hadifogolyként vitték Csernovicbe. A császári hatóságoknak történő átadása előtt, a büszke huszártiszt a várható megaláztatása elkerülése miatt önkezével vetett véget életének. Emléke a székelyek között azonban sokáig elevenen élt a „Tömöri-szoros Leonidasa”-ként, amit most a Nemzeti Vágta idéz újra fel – hiszen máig ható, eleven példa a tevékenysége lovas embernek és az interaktív világban felnöveknőknek egyaránt.
2016. július 15.
A hír megosztása